Kashi, a Feny varosa

Másnap hajnalban megérkeztem Benáreszbe. Benáresz régi neve Kashi, ami azt jelenti: a Fény Városa.

Hajnalban itt ülök a folyóparton a lépcsőn, az agyag teáscsésze égeti a kezem, és ahogy sietve megiszom, a mellettem üldögélő hajós arra biztat, hogy vágjam földhöz a csészét, ha széttörik, szerencsém lesz. Nehezen veszem rá magam. Gondolkodom. Körbenézek. Már egy csomó agyagcserép hever mindenfelé körülöttem. Végülis ezek a csészék nincsenek kiégetve, egy kis esőre elolvadnak és eltűnnek. De hol van még a monszun. Legalább 2-3 hónap. Mindenféle gondolatok kavarognak a fejemben. Szabad, nem szabad. Jó, rossz. Mi mindent tanultam, mi minden rögzült bennem gyerekkorom óta. Nem szabad szemetelni, vagy széttörni a játékokat. Vigyázni kell arra, ami a sajátunk vagy a másé, ragaszkodni kell a tárgyakhoz. Aztán persze nehéz elengedni, nehéz eldobni, nehéz széttörni ennyi év után. A hajós azonban nem hagy visszatáncolni. Oldalba bök cinkos mosollyal: "Gyerünk, mitől félsz?" És teljes erőből a lépcsőhöz vágja a csészéjét. Félve lendítem a karom, de bevillan, mi van, ha nem törik szét. Összeszorított foggal, csukott szemmel, de minden beleadok. Majd ahogy hallom a csattanást felnézek, és látom, ahogy megrögzött elképzeléseim, megszokásaim agyagcserepei szerteszét repülnek a lépcsőn, amit narancssárgára fest a Gangenszől kiemelkedő fénylő napkorong.